Ez az élet nagy igazsága, amit a Mick Jagger is megénekel a Rolling Stones legendás dalában. Bár, ha igazán akarsz valamit, azt eléred, megkapod, legalábbis sokan ezzel érvelnek. Valószínűleg mindkét félnek igaza van, akaratunk, vágyunk megvalósításában legtöbbször magunk állunk az útjába engedelmedkedve egy társadalmi normának, törvénynek, vegy csak egyszerűen, túl nagynak találva a(z) haszonádozatot árát. 

Ezért is nem megyek a Hyde Parkba júniusban Paul atyánk koncertjére. Elbizonytalaníthat, hogy az eddigi két túra Kijevbe, illetve Berlinbe hatalmas élmény volt, meg hogy rengeteg új dalt vett fel a banda a repertoárjába, höztük egy nagy kedvencemet is. No meg az se utolsó érv lenne, hogy London közepén majdnem 100 ezer ember előtt, a világ egyik legjobb szabadtéri koncerthelyszínén lehetnék ott, ahol valószínűleg hatalmas hangulat lenne.

Akkor miért nem megyek? Nem, nem elsősorban az árral van a gond. Egy ilyen utazás ugyanis hatalmas stressz. Eddigi alkalmakkor egy hónapra előre meghatározta a gondolataimat, nem tudtam koncentrálni a feladataimra, élni az életemet. Most ezt nem akarom és nem is engedhetném meg magamnak. Az igazság az, hogy egyáltalán nem bánom most ezt, és magamat ismerve utólag sem fogom enni magamat a dolog miatt.

Ott vannak ugyanis az élet apró örömei, például, hogy sikerült lecserélnem a blogom skin-ét, megünnnepelve, hogy egy éjszakán át kinn voltam a blog.hu címlapján;D. Na jó, ez azért nem szabadított fel nagy mennyiségű endorfint bennem. Viszont a Bayern is bejutott a Bl-döntőbe, az unokatesóm elballag, pénteken szalonnasütés aztán pedig Stoned koncert.

A Stoned... Tulajdonképpen egy hobbibanda, olyan fiatalokból, akiknek mindenük a Rolling Stones, és az ő dalaikat adják elő. Főleg amatőr zenészek, kiegészülve a frontemberrel, Köváry"Micked" Péterrel, aki főállásban a Neo nevű szintipop elekronikus ihletésű zenét játszó együttes gitárosa. A színpadi produkció híven adja vissza mindazt, amit egy Rolling Stonest játszó együttestől várunk, a két gitáros remekül egészíti ki egymást, és Micked is jól hozza a Jaggerre jellemző kissé feminim figurát. A zene feszes, energikus és persze hangos.

Leginkább azt kedvelem bennük, hogy a Stones minden korszakából játszanak dalokat, és nem szorítkoznak a legnagyobb slágerekre. Nem egy olyan van, amit a koncertjeiken szeretem meg az általam addig ignorált, főleg 80-as évekbeli albumokról.A koncertek mélypontja az utánuk következő lemezlovas, DJ Lóripop, aki már a vége előtt fél órával fejhallgatóban állva jelzi, hogy neki kéne következnie. Szánalmas, ahogy a neve is,de legalább egyszer sikerült helyre tenni a fickót.

A péntek esti koncert a második a nemrég kezdődött album estek közül, a klasszikus Let it Bleed albumot mutatja be, amin a poszt címében szereplő dal is szerepel és az örökös Nr2. Stones albumom, hatalmas klasszikus, olyan dalokkal, mint  a Honky Tonk Woman eredetije és a Gimme Shelter. Kár lenne kihagyni srácok!