Zaga a világról

Még tavasszal anyu leköltözött vidékre, szóval én, aki születésem óta Budapesten lakom hivatalosan vidéki lakosnak számítok. Persze sosem leszek hiteles ebben, mondta is egy ismerősöm, hogy ezt a kifejezést amúgy is csak egy pesti használja, csak innen az ország vízfejéből mossuk össze az ország többi részét egy pusztává. Már fél éve élek albérletben, ezért is kellett a burgeres meló is. Budapesti maradtam, de térfelet váltottam, az első kerületbe költöztem.

Imádom ezt a várost. Mindig van valami, lehet éjjel 2.kor pizzát rendelni, gyrost enni, kedd este elmenni egy koncertre és aztán hazasétálni a Duna-parton. Jelenleg el nem tudnám képzelni, hogy hosszabb ideig egy ennél kisebb helyen éljek. Hiába a szmog, a tömeg, a büdös, ami az előző kettővel együtt jár, nem akarok elmenni innen.  Tetszik az albérletes lét is, azzal együtt is, hogy az életritmusom teljesen elcseszett lett, tőle, és a háztartás néha önálló életre kel. Azt hiszem ez egy olyan időszaka az életemnek, amit bűn lenne kihagyni.

Tök jó viszont, ha túl sok, úgymond hazamehetek, és eltölthetek pár napot viszonylagos nyugalomban, a kertben macskát simogatva. Boldogan megyek haza, aztán némi élelmiszerrel felpakolva boldogan jövök vissza. Az albis konyhai élményeimről meg indítok egy új blogot, leválasztva azokat az agymenéseimről. Persze ez sem szűnik meg, sőt terveim szerint többet írok majd, de ezt majd meglátjuk.

A furcsa cím az angol flashmob szó Soldier-féle fordítása, ami, ha valaki nem ismerné egy rövid, de látványos akció, amit beavatott emberek szerveznek, arra, hogy felhívják valami fontos témára az arra járók, vagy a később a médiában arról értesülök figyelmét. Már több ilyen kis szösszenetről olvastam, és jó mókának is tűnt, ezért vártam, hogyan is sül majd el az Egyetemi Zöld Kör által szervezett akciónk ma délben. A terv nem volt bonyolult, mindenki hoz magával egy PET palackot, és egy háborús helyzetet szimulálunk. Amikor lecseng a csata, a palackokat összetapossuk, összegyűjtjük és szelektív hulladékgyűjtőbe helyezzük, hogy a műanyag folytathassa életciklusát teszem azt pulóverként.

Én is készültem egy szép palackkal, és a hétvégén még edzeni is szerencsém volt. A Gellért téren aztán a 86-os busz ablakából látom nem mást, mint Soldiert futni, gyorsan csatlakoztam is hozzá. Ahogy rohantunk palackokkal a kezünkben egy szembejövő lány utánunk kiáltott, hogy lekéstük. És tényleg, csak gratulálni tudunk magunknak. Az egyetemi pályafutásunk során nem ez az első dolog, amit közösen hagyunk ki.

Amire odaértünk a csődület már véget ért, már csak egy maroknyi zöld körös maradt, valamint egy MTI-s riporter-operatőr páros, akik filmre vették az eseményt és akiket az ex-elnökünk blogposztjának, illetve a zindexnek köszönhetünk. Legalább valahol megnézhetem a harcot, és valószínűleg jómagamat, az elnök urat és valami Nicsenkó Esztert nyilatkozni arról, hogy mennyire fontosnak tartjuk felhívni diáktársaink figyelmét a helyes hulladékgazdálkodásra, és mint zöld kör keressük azokat a módokat, amikkel minél több embert el tudunk érni. Legalábbis remélem valami hasonlót vágnak be életem első videointerjújából. Kicsit megleptek a "Szerinted mi a megoldás?" kérdéssel, de igyekeztem helyt állni. Mindegy, legalább ez megvolt, ha már flashmobon még mindig nem vettem részt....

Egyébként maga az akció sikeres volt, amint az elbeszélésekből megtudtam, mintegy 100 ember kardozott. Néhányan persze túlzottan beleélték magukat a harcba, de ez érthető, ugye a Műegyetemen sok feszültséget halmoz föl magában az ember. De azért mindenkinek volt annyi lelki ereje, hogy laposra tapossa a palackot, így sikerült a pozitív üzenetet is átadni.

 Nos, véget ért egy kapcsolat. Napra pontosan 5 hónap után, vasárnap megtörtént az elkerülhetetlenné vált búcsú. Békében váltunk el, bár mindannyiunknak megvoltak a maga sérelmei, ez nem befolyásolja azt, hogy az összképnek bőven sikerült pozitívnak maradnia. Május elején, amikor megláttam, rögtön különös vonzalmat éreztem, amit nem sokan értettek körülöttem. De mint tudjuk, hajlamos vagyok a saját fejem után menni, így a dolgok maguktól megtörténtek.

Azt már az elején tudtam, hogy a dolog nem álomszerű és keményen oda kell tennem magam ahhoz, hogy működjön. A kezdeti nehézségek után aztán úgy tűnt beindult, és rendesen működött minden, aminek kellett.

Nem állítom, hogy minden felhőtlen volt, megvoltak a problémák, a konfliktusok, néha egyszerűen csak fáradtak voltunk, de nyáron azért úgy éreztem, hogy túl tudunk lépni ezen, és még sokáig kitartunk.

Aztán jött az ősz, és láttam, hogy ezt így nem fogom bírni, egyszerűen nem fér bele a jelenlegi életembe, túl sok energiát szívott el belőlem. Szerencsére a döntést sikerült úgy meghozni, hogy sértődés és rosszallás nélkül emlékezhessünk a jóra, és a helyén értékeljük a dolgokat.

Állítom, hogy rengeteget megtudtam magamról. Nem állítom, hogy csupa jót. Az esetek jó részében elviselhetetlen voltam, néha hisztis is, ami igencsak meglepett. Eddig is tudtam persze, hogy hangulatember vagyok, de nem sejtettem, hogy ez mennyire befolyásolja a viselkedésemet.

Mielőtt továbbiakat írnék, tovább nem tudom titkolni, hogy a cikk nem a magánéletemről szól. Valójában arról még akkor sem blogolnék, ha tudnám, hol állok benne. Szóval nyugi, innentől kevésbé lesz homályos a bejegyzés. A poszt valójában az 5 hónaposra nyúlt nyári munkámról szól a Búrger Kingben. Ennek tudatában kérlek olvasd el újra az eddigieket, mert a továbbiakban az ezekhez fogok egy kicsit bővebb magyarázatot fűzni.

Szóval május 16-tól október 16-ig nálam volt a mosolyom, volt ruházatom, kötényem tiszta, folyamatosan fejlődtem, és bizalommal fogadtak, megbecsültek, valamint tisztességes bánásmódban részesítettek... Az előző mondat majdnem minden eleme mellé oda lehet tenni azt, hogy „többé-kevésbé”.

Az első pofont már a felvételi beszélgetéskor megkaptam, mondták jöjjek vissza másnap, mert nincs bent az étteremvezető... Jó, rendben! Már itt sejtettem, hogy nem megy mennek itt annyira olajozottan a dolgok, mint amennyire az ember elképzelné egy több, mint 50 éves, és több, mint 50 országban működő multinál. De talán az „ellentmondásokról” majd egy külön posztot írok, ha most elkezdeném sorolni, az valószínűleg igen csapongó lenne.

De minden idegesítő baromság ellenére sokszor szerettem is. Jó volt, amikor erős csapat jött össze, akik hatékonyan, egymást segítve, és baráti légkörben dolgoztak. Alapvetően rengeteget tanultam arról, hogy milyen egy olyan műszak részeként dolgozni, ahol különböző stílusú, személyiségű, hangulatú dolgozóknak kell együtt, egymást segítve, kiegészítve működniük, hogy a vendég időben megkapja a szendvicsét. (teljesítsük a vásárlóknak tett ígéretünket... magát az ígéretet nem is írom le, mert kiakadna az bullshit-O-meter, és megsemmisítené magát a notebookom) Tetszett a pörgés, mert bár stresszes volt, gyorsan elment az idő. Emellett, mint már az elején is említettem sokat tanultam magamról, arról, hogy kezelem a konfliktusokat, hogyan állok a dolgokhoz, és hogy befolyásolja a hozzáállásomat a hangulatom és a külső körülmények.

Összefoglalva annyit írnék, hogy minden negatívum ellenére tetszett a munka, és ha belefért volna így a szakdoga írás mellett, maradtam volna még, és persze meséltem volna a sztorikat, hogy mekkora szívás ez a meló. Igazából ennyi pénzért nem is tudnám őszintén ajánlani senkinek, annak ellenére, hogy nem bántam meg egyáltalán az időt, amit itt töltöttem. És ebben nincs semmi ellentmondás, ezt elhihetitek!

 van eleje, közepe és vége. Vannak főszereplők, mellékszereplők fontos, és jelentéktelen epizódszereplők. Vannak ugyanígy különböző jelentőségű helyszínek, jelenetek, beszélgetések, események. És van az idő, ami eltelik a történet eleje és vége között és aminek múlása elkerülhetetlenül hajtja előre a történetet magát. És általában vannak tanulságok is, amelyeket az adott történetet valamilyen módon érzékelő ember levonhat.

Ezekre épül egy csomó alkotás, különböző korokból, különböző színvonalakon, teszem azt az ókori eposzoktól a valóságshow-kig. A történetek minden korban az akkori emberek életéből, a kor és hely kultúrájából, az emberek életmódjától, a társadalom fejlettségétől, szokásaitől, a vallástól nagyban függtek, de mindig voltak általánosabb érvényű, az emberi természetből fakadó történetek, melyek mindenkit emlékeztetnek a génkészletünkben kódolt sorsszerűségekre.

És ha belegondolok az élet maga is egy történet, ha tetszik egy regény egymástól valamilyen módon elhatárolt, de egymásból logikusan (vagy abszolút érthetetlenül) következő fejezetekkel. Másfelől tekinthetjük különálló történetek egybefonódásának is. És itt sem tudhatjuk biztosra, ki lesz fontos szereplő, és kinek jut csak epizódszerep, vagy ki jár úgy, mint a nem emlékszem melyik gagyi filmben Steven Seagal, aki főszereplőként lett beharangozva a duruzsló hangú bemondó által, majd az igencsak egyszer nézhető film 15. percében felszívódott, és nem láttuk többet. Ahogy az is nagyon bizonytalan, hogy az adott kis történet hova vezet, és mennyire marad kicsi. És sokszor saját életünkben is csak az idő viszi előre a sztorit, és el kell fogadnunk, hogy nem miénk a teljes irányítás. De ez is része a történetnek.

Vagy a kettő mégsem zárja ki egymást? Ha belegondolok nem. Visszaolvasva néhány múltbéli bejegyzésemet, sikerült felidéznem egy csomó emléket. És bár nem "énblogot" vezettem soha, azért a legtöbb írásom éppen aktuális személyes élményeken alapult, amik épp meghatározták a gondolataimat. Tavaly decemberben jelentkeztem utoljára, és azóta, bátran kijelenthetem, életem legeseménydúsabb időszakát élem. Valahogy azonban nem szántam magam rá az írásra. A lustaság nagy úr, ugye?

Nem tervezem elmesélni mindazt ami történt velem, de abszolút elkerülhetetlen az, hogy néhány eseményt ne osszak meg veletek ahhoz, hogy átjöjjön, mi is vezetett ahhoz, hogy mondjuk valami témában ma mást gondolok, mint szűk egy évvel ezelőtt. Van miről írnom, és szeretnék is írni, szóval elkezdem összpontosítani a kreatív energiáimat, és szórakoztató, elgondolkodtató, vagy éppen érdekes posztokat írni a Zaga által tapasztalt és e tapasztalatok által továbbgondolt világról.

Az elején még vegyesen lesz aktualitás és visszaemlékezés, de egyértelműen az újdonságok lesznek többségben, mivel nem vagyok az a nosztalgikus típus. De ezt majd úgyis meglátjátok. Innentől kezdve számíthattok rendszeres megjelenésemre, azt megígérhetem!

 Szombat óta a Proud Mary megy a fejemben. A hetvenes években írta a Creedence Clearwater Revival együttes kreatív agya, John Fogerty, és azóta számtalan feldolgozása született, hogy csak a legnagyobbat említsem, maga Elvis tett oda egyik turnéján egy felejthetetlen verziót, de Tina Turner is elénekelte jó párszor. Egyszerűen hibátlan ez a dal a maga egyszerűségében, de igazán akkor üt, ha élőben hallja az ember. Sokat gondolkozom azon, milyen jó is lenne lemenni egy belvárosi klubba a haverokkal, bedobni néhány sört, majd egy dögös koncerten hallani a kedvenc zenéimet. Utána lehetne tovább élni az átlag fiatal életét, alkohollal, gyrossal, éjszakai buszon zötykölődéssel stb, de sajnos 2010-ben a klasszikus rock és a blues már nem eladható termék, a modern britpop és az elektronikus zene uralja a mainstream-et, a lázadó fiatalságnak meg ott van egy csomó, tőlem teljesen távol álló stílus. Nekem pedig nincs más választásom, mint betagozódni, ha bármilyen közösségi életet szeretnék élni. 

Várjunk csak! Azért mégsem ennyire aggasztó a helyzet. Mindig van néhány együttes, akik megpróbálják a köztudatban tartani ezeket az általam igencsak nagyra becsült zenéket. Többjükről már írtam is a blogon. A mostani bejegyzés két ilyen bandáról szól, akiket szombaton láttam, mit ad Isten egy belvárosi klubban, méghozzá haverok és sör társaságában. Közel a mennyország, ugye? Persze lehetnénk szkeptikusak, hogy, aki igazán tud zenélni, az nem fog ilyen zenéket játszani  hiszen ebben nincs pénz, meg hogy úgysem lesz közönség, legfeljebb pár középkorú pocakos férfi és túlsminkelt párja követi a lezüllött hobbizenészek lagymatag produkcióját. De higgyétek el, sem a Betli Blues Band, sem, a blogon már visszatérőnek számító BluesN'Trogers koncertjén sem fogod a társadalomba beilleszkedni képtelen UFO-nak érezni magad. Buli ez a javából, azzal a különbséggel, hogy a zene is odabasz. Igazából már kétszer láttam őket egymás után zenélni, de csak mostanra győztem meg magam, hogy nem csak egyszeri kivétel, hanem már-már axióma, aminek a blogon is helye kell hogy legyen.

A Betli elejét, egy Andersenes méter sör miatt lekéstük, de amit láttunk tőlük az ismét meggyőző volt. Herflin egy gimis évfolyamtárs, basszeron egy fizikus, akivel sok sör után is megoszthatom a tudományos elméleteimet, és még ki sem röhög emiatt. Jah, és az átlagéletkor alig több, mint 20 év, senki sem fog itt lezüllött zenészeket látni. Csak saját dalokat, amiket dallamos herfliszólók, kellően kemény gitárok tartanak egyben.

A trógerekről már múltkor is írtam, és látszott, hogy megvan bennük az, ami kell egy jó bandához. Kreatív, mégis megbízható gitárosok, egy klasszis dobos, zseniális herflis, no meg persze a tapasztalatot is képviselendő, az együttest összetartó két ember, a basszusgitáros, és az énekes-frontember. Akkor azt írtam, hogy, látszik, színpadra termettek, és szép jövő elé néznek, csupán össze kell rázódniuk. Általában nem lepődöm meg, ha igazam van, de el kell ismernem, arra én sem gondoltam, hogy ez röpke 3 hónap alatt sikerül összehozniuk. És igen, ők tehetnek róla, hogy a Proud Mary napok óta a fejemben van. A repertoár bővült ZZ Top, Stones és egyéb pörgős dalokkal, amik egy pillanatra sem hagyják leülni a show-t. Külön öröm számomra, hogy Dani haverom megmutatta az énektehetségét egy "Like a Rolling Stone" erejéig, az időközben befutott betax pedig a tánctudásával szórakoztatta a nagyérdeműt. 

Mondhatnátok, hogy csak elfogult vagyok, de megint csak hatalmasat tévednétek. A közönség ugyanis alig engedte le a fiúkat, a ráadásblokk majdnem fél órán át tartott. Nem rossz, mi? Az este nekem persze nem ért itt véget, de úgysem vagytok kíváncsiak a részletekre. Jó buli, ahol olyan zene van, amit igazán szeretek? És még nyugdíjasok sem lépnek a lábamra? Ez a Stoned megszűnése óta nagyon nehezen elérhetőnek tűnt. Mostmár nem az, és ezt meg tudom becsülni, és nagy öröm, hogy van igény is a jó élő zenére. És ahogy "Big wheels keep on turning", a koncertek sora is folytatódik, legközelebb 28-án lesznek a fiúk, több másik bandával egy fergeteges előszilveszteri blues-partin.

  "Kicsit így érzem most magam, mintha a Holdvirág-ároknál mennék fent a szurdok tetejében, a szakadék szélén, egy-két rossz lépés, és lezuhanok... " Andris írta ezt blogjában pénteken, és szombat dél körül már én is közelről érezhettem. A hely egyébként gyönyörű, de ebben szépségében van valami hátborzongató. Ez egyrészt abból ered, hogy 1999-ben a hegyről lezúduló csapadék elmosta nemcsak a turistaút műtárgyainak, hanem a tölgyerdőnek a jelentős részét is. Egy ideig nem is lehetett látogatni, aztán végül természetbarátok szedték rendbe úgy ahogy, de a katasztrófa nyomai korántsem tűntek el.

 Kezdésnek szeretném kifejezni a blog.hu-nak őszinte és mélységes hálámat, amiért elveszett a témával kapcsolatos 80%-ig kész bejegyzésem, ezzel együtt megannyi magvas gondolatom. No mindegy, jöjjön egy koncertbeszámoló, jó adag nosztalgiával megspékelve.

A főszerepben a Rolling Stones, akik minden idők egyik legnagyobb bandája, ez nem is kérdés. 2007-ben persze ezt még nem gondoltam így, és hezitáltam, hogy megéri-e kiadni 15 ezer forintot 4 múmia, és persze az őket segítő népes háttérzenekar előadására. Hát, kurvára igen, és el kell ismernem ezzel egy életre lekötelezettje lettem Gálosnak, aki nem elég, hogy szabadidejének jó részét fordította arra, hogy meggyőzzön, még a Libri-be is velem jött megvenni a jegyet is, ezzel megakadályozva, hogy a nehezen rászánt pénzt Orbán Viktor legújabb könyvére költsem. (Igen, ilyen részletekre emlékszem, nem semmi, ugye?)

Egyértelműen életem meghatározó koncertélménye volt 2007 legmelegebb napján, harmadfokú hőségriasztás idején. A forró éjszaka  tehát garantált volt.(;D) Az előzenekar keveseket hozott lázba, akkortájt még mi is inkább a biztonságiak által szétosztott zacskós víz szétspriccelésével szórakoztunk. Végül  9 körül elkezdődött, a nagy koncert, a rövid bevezető animáció után Keef Richards megjelent Fender Telecasterjével, és belekezdett a Start me up-ba. A többi a Ruby Tuesday-jel, Jagger magyar szövegeivel, az együtt énekléssel, Keef szóló részével, a gyönyörű vokalista, Lisa Fisher elképesztő duettjével, a mozgó kisszínpaddal, a hatalmas látványelemekkel már mind-mind történelem. Összesen 2 órát játszottak, de legalább 2 hétig nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy még, még, még, még, még és még......

Rá egy évre pont Lisa jött, az egyik férfi vokalistával, a Beach Boys egykori tagjával, Blondie Chaplinnel és pár kellően harcedzett blues zenésszel a Corvintetőre, ahol egy kis klub koncert alkalmával sikerült visszaidéznem az egy évvel azelőtti hangulatot. Joggal hihettem, hogy valami hasonlóra számíthatok, amikor Gálos mondta, hogy  Budapestre látogat a másik férfi háttérénekes, Bernard Fowler, kiegészülve a Stones basszusgitárosával, Darryl Jones-szal, a szaxofonos Tim Ries-szel, egy informatikus-kinézetű gitárossal, és két magyar zenésszel, akinknek már le sem írom a nevét, úgysem jegyzitek meg egyiket sem, a mondanivalóm szempontjából pedig feltehetőleg a 0-hoz konvergál a jelentősége.

Sokan írtak már arról, hogy a vak hit szörnyű dolgokra képes. Jelen esetben szerencsére erről szó sincs, de azért nem kicsit lepődtem meg, miután a jegyem már megvette előre Andris. Ugyanis rendesen végigolvasva a kiírást, gyorsan leesett, itt bizony ülős koncert lesz, a magyar zenészek pedig  jobban megnézve világhírű jazz-zenészek. Egy pillanat alatt tudtam, hogy nem lesz itt semmi életre szóló, örülhetek, ha nem alszom el. Ez történt múlt kedden, rá egy napra koncert. Addigra sikerült valamelyest napirendre térnem a dolog felett, de a csalódottság ott volt bennem, és azt sem állíthatom, hogy csak mélyen. Magára az előadásra természetesen nem lehetett panasz, valószínűleg más helyzetben, és mondjuk 10 évvel idősebben hibátlannak találtam volna. Zeneileg az is volt. A hiba nem a zenészek előadásában, sőt állítom, még csak nem is a hosszadalmas gitár, dob, zongora és klarinétszólókban volt. Egyszerűen teljesen hiányzott az, hogy átéljek valami hasonlót, mint 3 évvel ezelőtt. 

Illetve majdnem teljesen. A koncert vége felé felcsendült ugyanis azt Ruby Tuesday című dal, amit nem véletlenül emeltem ki az elején, nálam abszolút Top3-as a Stones balladák közül, és a legnagyobb meglepetés volt 2007-ben. Hogy őszinte legyek, ez volt az első olyan pillanat az este folyamán, amikor azt gondoltam, hogy megérte az a kiadott 5500 forint. Nem sok, de éppen elég. 

 Vagyis 25. születésnapját ünnepelte az BME egyetemi zöld kör, és 5 éve annak, hogy Antal Miki újraszervezte az akkor utánpótlás hiányában halott szervezetet. Azóta működik a kör, és jelenlegi elnökünk úgy gondolta, hogy érdemes lenne felvenni a kapcsolatot a régiekkel. A terv egy kis közös pezsgőzés volt a régi és az új tagok között, amit egy meghatódott beszélgetés követ, majd az estét egy fergeteges buli zárta volna. Felkutattunk egy rakás régi alapítótagot - akikről kiderült már tartottak egy privát 25. szülinapi összejövetelt - akik közül végül hatan tették tiszteletüket, többen családdal. 

A találkozásról persze pezsgővásárlás miatt pont lemaradtam, és miután 10 perc késés után berobogtam, sikerült életemben először kilőnöm a pezsgős kupakot és vele együtt majdnem a bal szememet is ... Katartikus pillanat tehát elrontva, de szerencsére nem ez volt az utolsó esélyem meghatódni. Érdekes volt hallani a régiek sztorijait, jó részük a mai napig kapcsolatban van a környezetvédelemmel. Észrevettük hogy sok közös vonás van az akkoriak és mi köztünk, mindannyian természetesnek vesszük e terület fontosságát, és erőnknek megfelelően tenni is próbálunk érte. A kört én mindig egy baráti társaságként fogtam fel, ahogy a vendégeink is, és ennek a sok szervezetre utaló tulajdonságunk sem árt. A belső strukturáltság, bár furcsának tűnt a régi tagoknak, csak egy technikai kérdés, önmagában nem javít semmit, de egy bizonyos létszám felett elkerülhetetlen.  Persze a működés messze van a tökéletestől, de emberek vagyunk, akik közül a legtöbben többé-kevésbé dolgozunk (pont én írom...) is, ebből a két premisszából következik az előbb említett következtetés. 

A különbségek persze nyilvánvalóak, és  leginkább abból adódnak, hogy eltelt bő két évtized. Más a hangulat, mások a technikai lehetőségek és a kívülálló emberek hozzáállása. Manapság talán nem a legcélravezetőbb tüntetni, plakátolni, megbotránkoztatni. Írtam, hogy környezetvédelemmel szembeni ingorancia még mindig jelentős, de jóval több nyitott ember van, akik a segítségünkre lehetnek. Fontos, hogy a tenni akaró emberek tehessenek, a tenni nem akarók, meg megtudják, hogy miért is lenne szükség rájuk is. A társadalom, esetünkben a hallgatók és egyetemi dolgozók informálása, szemléletformálása nem véletlenül tartozik a legmagasabb prioritások közé. És bár a klasszikus elérési módok nem tűntek el, sokszor hatékonyabbak, és környezetbarátabbak a modern technika által kínált eszközök a kommunikációra. Itt vagyunk, meg lehet minket találni, és érdemes is, ezt az eredmények önmagukban is igazolják.

De sokkal több ez a társaság, mint a munkacsoportok összessége, kiírt, elvállalt elvégzett, sokszor elakadt feladatok, eredmények és kudarcok. Akárki is olvassa ezt a körből, most bőszen bólogat. Ahogy az alapítók is említették, az EZK rengeteg tagnak jelentős, sokszor meghatározó élmény volt. Őszintén jelenleg nekem is annak tűnik. És nem elsősorban azért, mert sikerült megszervezni a szelektív hulladékgyűjtést a kollégiumokban, hanem azért, mert egyértelműen ez a legtoleránsabb, befogadóbb közösség, amiben valaha voltam. Nem számítanak vallási, politikai nézetek, még az sem, ha valaki nehezen illeszkedik be a társaságba. Még csak világmegváltó szándék sem kell ahhoz, hogy valaki itt hasznos tag legyen. Elég csak a környezetvédelem nyilvánvaló összefüggéseinek felismerése, és az igény a jelenlegi helyzet megváltoztatására.

Na dumálok itt össze-vissza... Mi lett a fergeteges buliból? Az elején voltak kisebb technikai malőrök, de azt hiszem, hogy az este nem lett volna teljes anélkül, hogy ne ittunk volna saját bögrékből fröccsöt, csináltunk volna zsíros kenyeret, mindezt becsületkasszás rendszerben. Hozzátartozik a kör bájához, hogy az akadályokat mindig optimistán fogadjuk, és jól kinevetjük az elénk tornyosuló nehézségeket. És keressük azokat, akik életben tartják ezt a hozzáállást és természetesen magát a kört.

 Begyűrűzött ez a csodás amerikai ünnep is hazánkba. Sokan féltik a hasonló tengerentúli szokásoktól a kultúránkat, mások egyszerűen feleslegesnek tartják ezeket. A véleménye mindenkinek meglehet, személy szerint a konkrét esetben nem érzem annyira szörnyű dolognak. A halottakat ettől még ugyanúgy lehet tisztelni, a mindenszentek viszont egy nem hívő keresztény embernek vajmi keveset mond, hiába piros betűs ünnep. Miért ne csináljunk valami értelmeset, de legalábbis szórakoztatót, ha már a birodalom engedélyezi ezt a munkaszüneti napot? Annak is feltétlenül örülnünk kell, hogy nem a klasszikus kelta népszokások terjedtek el, és nem vesszük szerencsétlen kecskék életét, szűzlányok vérébe mártott késsel. Az ünnep a maga csokigyűjtögetős, beöltözős módján jól megfér az USA-beli keresztény erkölcsökkel is, és ismerve a magyar társadalom magas felháborodási ingerküszöbét, aligha éppen nálunk fog komolyabb felháborodást kelteni hosszútávon.

Természetesen a modern változat indult hódító hadjáratára, és mi más, a gazdasági potenciál ennek a hajtóereje. Először is lehet adni egy rakás jelmezt, amiknek jó része nem is volt szokásos hazánkban, a farsangi "bennszülött" beöltözős bulinkon. A klasszikusnak nevezhető tündér-kéményseprő vonal kiegészül egy jó adag sötét mitológiai lénnyel, melyekkel manapság leginkább könyvekben, horrorfilmekben, szerencsétlenebbjeink a WOW-ban, esetleg a Twighlight-ban találkoznak. Budapest utcáit is elárasztja a halál, a vámpírok, boszorkányok, zombi parasztok, mint azt nemsokára látni fogjuk. Emellett az édességgyárak és a vendéglátósok is örülhetnek az új szokások burjánzásának, de ne feledkezzünk el a sütőtök felhasználásának színesedéséről sem, bár ez inkább csak egy személyes vonatkozás.

Szóval üdvözöljük a Halloweent, és próbálunk élni a felkinált lehetőséggel. Idén én is beöltöztem, saját ötlet híján Diaz egy régi jelmezét alakította át nekem élőhalott paraszt öltözékké, amihez szépen ki is voltam festve, de az este nem egészen úgy sikerült, ahogy terveztük. Jó volt, és be voltunk öltözve... De a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz. Na jó, annyi mégis, hogy a random emberek, akikkel végül söröztünk ugyanúgy nem találtak semmi jó partit. A tanulság, ha jó bulit akarsz, szervezz magadnak! És ha beüt a zombi apokalipszis, soha ne váljatok szét több csoportra.