Zaga a világról

 Kezdésnek szeretném kifejezni a blog.hu-nak őszinte és mélységes hálámat, amiért elveszett a témával kapcsolatos 80%-ig kész bejegyzésem, ezzel együtt megannyi magvas gondolatom. No mindegy, jöjjön egy koncertbeszámoló, jó adag nosztalgiával megspékelve.

A főszerepben a Rolling Stones, akik minden idők egyik legnagyobb bandája, ez nem is kérdés. 2007-ben persze ezt még nem gondoltam így, és hezitáltam, hogy megéri-e kiadni 15 ezer forintot 4 múmia, és persze az őket segítő népes háttérzenekar előadására. Hát, kurvára igen, és el kell ismernem ezzel egy életre lekötelezettje lettem Gálosnak, aki nem elég, hogy szabadidejének jó részét fordította arra, hogy meggyőzzön, még a Libri-be is velem jött megvenni a jegyet is, ezzel megakadályozva, hogy a nehezen rászánt pénzt Orbán Viktor legújabb könyvére költsem. (Igen, ilyen részletekre emlékszem, nem semmi, ugye?)

Egyértelműen életem meghatározó koncertélménye volt 2007 legmelegebb napján, harmadfokú hőségriasztás idején. A forró éjszaka  tehát garantált volt.(;D) Az előzenekar keveseket hozott lázba, akkortájt még mi is inkább a biztonságiak által szétosztott zacskós víz szétspriccelésével szórakoztunk. Végül  9 körül elkezdődött, a nagy koncert, a rövid bevezető animáció után Keef Richards megjelent Fender Telecasterjével, és belekezdett a Start me up-ba. A többi a Ruby Tuesday-jel, Jagger magyar szövegeivel, az együtt énekléssel, Keef szóló részével, a gyönyörű vokalista, Lisa Fisher elképesztő duettjével, a mozgó kisszínpaddal, a hatalmas látványelemekkel már mind-mind történelem. Összesen 2 órát játszottak, de legalább 2 hétig nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy még, még, még, még, még és még......

Rá egy évre pont Lisa jött, az egyik férfi vokalistával, a Beach Boys egykori tagjával, Blondie Chaplinnel és pár kellően harcedzett blues zenésszel a Corvintetőre, ahol egy kis klub koncert alkalmával sikerült visszaidéznem az egy évvel azelőtti hangulatot. Joggal hihettem, hogy valami hasonlóra számíthatok, amikor Gálos mondta, hogy  Budapestre látogat a másik férfi háttérénekes, Bernard Fowler, kiegészülve a Stones basszusgitárosával, Darryl Jones-szal, a szaxofonos Tim Ries-szel, egy informatikus-kinézetű gitárossal, és két magyar zenésszel, akinknek már le sem írom a nevét, úgysem jegyzitek meg egyiket sem, a mondanivalóm szempontjából pedig feltehetőleg a 0-hoz konvergál a jelentősége.

Sokan írtak már arról, hogy a vak hit szörnyű dolgokra képes. Jelen esetben szerencsére erről szó sincs, de azért nem kicsit lepődtem meg, miután a jegyem már megvette előre Andris. Ugyanis rendesen végigolvasva a kiírást, gyorsan leesett, itt bizony ülős koncert lesz, a magyar zenészek pedig  jobban megnézve világhírű jazz-zenészek. Egy pillanat alatt tudtam, hogy nem lesz itt semmi életre szóló, örülhetek, ha nem alszom el. Ez történt múlt kedden, rá egy napra koncert. Addigra sikerült valamelyest napirendre térnem a dolog felett, de a csalódottság ott volt bennem, és azt sem állíthatom, hogy csak mélyen. Magára az előadásra természetesen nem lehetett panasz, valószínűleg más helyzetben, és mondjuk 10 évvel idősebben hibátlannak találtam volna. Zeneileg az is volt. A hiba nem a zenészek előadásában, sőt állítom, még csak nem is a hosszadalmas gitár, dob, zongora és klarinétszólókban volt. Egyszerűen teljesen hiányzott az, hogy átéljek valami hasonlót, mint 3 évvel ezelőtt. 

Illetve majdnem teljesen. A koncert vége felé felcsendült ugyanis azt Ruby Tuesday című dal, amit nem véletlenül emeltem ki az elején, nálam abszolút Top3-as a Stones balladák közül, és a legnagyobb meglepetés volt 2007-ben. Hogy őszinte legyek, ez volt az első olyan pillanat az este folyamán, amikor azt gondoltam, hogy megérte az a kiadott 5500 forint. Nem sok, de éppen elég.