Zaga a világról

 Nos, véget ért egy kapcsolat. Napra pontosan 5 hónap után, vasárnap megtörtént az elkerülhetetlenné vált búcsú. Békében váltunk el, bár mindannyiunknak megvoltak a maga sérelmei, ez nem befolyásolja azt, hogy az összképnek bőven sikerült pozitívnak maradnia. Május elején, amikor megláttam, rögtön különös vonzalmat éreztem, amit nem sokan értettek körülöttem. De mint tudjuk, hajlamos vagyok a saját fejem után menni, így a dolgok maguktól megtörténtek.

Azt már az elején tudtam, hogy a dolog nem álomszerű és keményen oda kell tennem magam ahhoz, hogy működjön. A kezdeti nehézségek után aztán úgy tűnt beindult, és rendesen működött minden, aminek kellett.

Nem állítom, hogy minden felhőtlen volt, megvoltak a problémák, a konfliktusok, néha egyszerűen csak fáradtak voltunk, de nyáron azért úgy éreztem, hogy túl tudunk lépni ezen, és még sokáig kitartunk.

Aztán jött az ősz, és láttam, hogy ezt így nem fogom bírni, egyszerűen nem fér bele a jelenlegi életembe, túl sok energiát szívott el belőlem. Szerencsére a döntést sikerült úgy meghozni, hogy sértődés és rosszallás nélkül emlékezhessünk a jóra, és a helyén értékeljük a dolgokat.

Állítom, hogy rengeteget megtudtam magamról. Nem állítom, hogy csupa jót. Az esetek jó részében elviselhetetlen voltam, néha hisztis is, ami igencsak meglepett. Eddig is tudtam persze, hogy hangulatember vagyok, de nem sejtettem, hogy ez mennyire befolyásolja a viselkedésemet.

Mielőtt továbbiakat írnék, tovább nem tudom titkolni, hogy a cikk nem a magánéletemről szól. Valójában arról még akkor sem blogolnék, ha tudnám, hol állok benne. Szóval nyugi, innentől kevésbé lesz homályos a bejegyzés. A poszt valójában az 5 hónaposra nyúlt nyári munkámról szól a Búrger Kingben. Ennek tudatában kérlek olvasd el újra az eddigieket, mert a továbbiakban az ezekhez fogok egy kicsit bővebb magyarázatot fűzni.

Szóval május 16-tól október 16-ig nálam volt a mosolyom, volt ruházatom, kötényem tiszta, folyamatosan fejlődtem, és bizalommal fogadtak, megbecsültek, valamint tisztességes bánásmódban részesítettek... Az előző mondat majdnem minden eleme mellé oda lehet tenni azt, hogy „többé-kevésbé”.

Az első pofont már a felvételi beszélgetéskor megkaptam, mondták jöjjek vissza másnap, mert nincs bent az étteremvezető... Jó, rendben! Már itt sejtettem, hogy nem megy mennek itt annyira olajozottan a dolgok, mint amennyire az ember elképzelné egy több, mint 50 éves, és több, mint 50 országban működő multinál. De talán az „ellentmondásokról” majd egy külön posztot írok, ha most elkezdeném sorolni, az valószínűleg igen csapongó lenne.

De minden idegesítő baromság ellenére sokszor szerettem is. Jó volt, amikor erős csapat jött össze, akik hatékonyan, egymást segítve, és baráti légkörben dolgoztak. Alapvetően rengeteget tanultam arról, hogy milyen egy olyan műszak részeként dolgozni, ahol különböző stílusú, személyiségű, hangulatú dolgozóknak kell együtt, egymást segítve, kiegészítve működniük, hogy a vendég időben megkapja a szendvicsét. (teljesítsük a vásárlóknak tett ígéretünket... magát az ígéretet nem is írom le, mert kiakadna az bullshit-O-meter, és megsemmisítené magát a notebookom) Tetszett a pörgés, mert bár stresszes volt, gyorsan elment az idő. Emellett, mint már az elején is említettem sokat tanultam magamról, arról, hogy kezelem a konfliktusokat, hogyan állok a dolgokhoz, és hogy befolyásolja a hozzáállásomat a hangulatom és a külső körülmények.

Összefoglalva annyit írnék, hogy minden negatívum ellenére tetszett a munka, és ha belefért volna így a szakdoga írás mellett, maradtam volna még, és persze meséltem volna a sztorikat, hogy mekkora szívás ez a meló. Igazából ennyi pénzért nem is tudnám őszintén ajánlani senkinek, annak ellenére, hogy nem bántam meg egyáltalán az időt, amit itt töltöttem. És ebben nincs semmi ellentmondás, ezt elhihetitek!